Tippmix Hu Mobil
Betöltés alatt... Kérem várjon... Új kiadványok 7999. -Ft 1299. -Ft 1999. -Ft A törvény nevében (True Detective) - 1. évad (3 DVD) Termékazonosító: 5996514018639 Átvehetősége: Raktáron Termékleírás 1995-ben Marty Hart (Woody Harrelson) és Rust Cohle (az Oscar-díjas Matthew McConaughey) nyomozóként dolgozik a louisianai rendőrség bűnügyi osztályánál, és egy hátborzongató, okkult elemekkel terhelt gyilkossági ügyet bíznak rájuk. A bizarr eset felderítése közben többször összeütközésbe kerülnek egymással, az életük pedig váratlan, olykor katasztrofális módon összefonódik. 2012-ben, amikor egy hasonló eset kapcsán két nyomozó újra előveszi az 1995-ös gyilkossági ügyet, Marty és Rust külön-külön mesélnek a nyomozásról, az életükről, és arról, hogyan hatottak egymásra rendőrként, barátként és férfiként. Extrák: Így készült A törvény nevében Interjúk a szereplőkkel és a stábbal, eddig még nem látott felvételekkel színesítve Testközelben Matthew McConaugheyvel és Woody Harrelsonnal Egyéb adatok Eredeti cím: True Detective Season 1 Főszereplők: Woody Harrelson, Matthew McConaughey, Michelle Monaghan, Michael Potts, Tory Kittles, Kevin Dunn Képarány: 1, 78:1 (16/9) Hang: magyar Dolby Digital 2.
Csak szőrszálhasogatásnak tudnám felhozni, hogy az egyik részben az egyik karakter akinek eredetileg fenyegetőnek kellett volna lennie, nos nálam egyáltalán nem volt az, valamint az utolsó részben kissé érdekes nyomon haladt tovább a két főszereplő, de konkrétan ennyi. Látszik a sorozaton, hogy egy végletekig átgondolt alkotásról van szó, ahol a készítők mindenre odafigyeltek és a lehető legmagasabb szinten vitték képernyőre az anyagot. Engem teljesen megvett a sorozat és bekerült a kedvenceim közé. Kétségkívül egy felejthetetlen alkotással gazdagodtunk, ami joggal foglalhat helyet az HBO legjobbjai közt.
Nyilván a folytatás egyelőre csak keresi magát, de én nyugodt szívvel mondom, hogy nem kell itt fanyalogni. Jó kis évad lesz ez, csak egy kicsit vonatkoztassunk el a korábbiaktól. Az alkotóknak is ez lenne a célja. Várom a folytatást! 10/7, 5
De az idei True Detective erőssége alapvetően az okos és kreatív invencióknak köszönhető. Például, hogy a sorozat a kudarcos sokszereplős modellről nemcsak visszatért a jól bevált buddy cop verzióra, hanem a történetet one man show-ra szűkítette. Az évad középpontjában Wayne Hays nyomozó áll (egyértelmű húzónévként az idén újabb Oscart bezsebelő Mahershala Ali alakításában), akin keresztül nemcsak a faji ellentétek sokoldalú és kritikus szemlélete kerül a sztoriba, de az elmúlt három-négy évtized emberi jogok terén elért változásairól is kapunk egyfajta történelmi tablót. A legjelentősebb változtatás is azon a felismerésen alapul, hogy a True Detective történetek szempontjából emblematikus időkezelésben érdemes emelni a téteket. A cselekmény ezúttal három idősíkon bontakozik ki, így – hozzáadott értékként - három meghatározó életszakasz, illetve három markánsan eltérő politikai és technológiai korszak váltogatja egymást. A gyermekek ellen elkövetett erőszakos bűncselekmények mellett a történet megőrzi az első évadra jellemző erős filozofikus vonalat is, de szerencsesüti-bölcsességek durrogtatása helyett dramaturgiai és filmnyelvi elemek segítségével szemlélteti alapvetéseit.
Erősek, akár a mellkast rázó basszus. Hangsúlyos játéka néhol olyan jeleneteknek ad plusz réteget, amik enélkül a leállósávba szorulnának a szinte végig magas színvonalon tartott történetmesélés csomópontjait összekötő narratív szupersztrádán. Maga a történet 1980-ból indul, és párhuzamosan bomlik ki az 1990-ben és 2015-ben zajló eseményekkel. Mindeközben három idősík folyamatos egymásba áramlása, valamint a történések ok-okozati összefüggéseinek iránya néhol azt a különös érzetet kelti, hogy az nem csak múltból a jelen, majd a jövő felé mutat, hanem képes visszafordulni, és valamilyen megmagyarázhatatlan módon hatni a múltra is, kicsit adva az egésznek egy természetfeletti vonulatot. Mintha. Nem olyan direkten, mint az első évad esetében, annál sokkal rejtettebben. Ez talán része volt a jól kigondolt írói koncepciónak, ahogy az is lehet, hogy csupán Hays nyomozó poszttraumás stressz szindrómájának ébredező tüneteit látjuk megvillanni, később pedig mind jobban kibomló demenciáját. Ami mágikus leplet von az egész történetre, az az idő.
Az akták és tárgyi bizonyítékok rengetegéből egy kollektív tudattalan kerekedik ki, legmélyén az alapvető félelmeket, szorongásokat és veszteségeket rejtő szobával. Mindenki a maga módján próbálja felidézni és feldolgozni a múltat, korrigálni, helyrehozni a hibákat. Meg nem történtté tenni a történteket. Paradox módon ebben legfőbb ellenlábasuk az emlékezet. Az emlékek elvesztése nem a bűnbocsánat, hanem maga a büntetés. Az évadhoz fűzött remények viszont egy csapásra elillannak a befejező epizód után. Úgy tűnik, a történet mozgatórúgóját adó számtalan történetmesélői pozíció forgatókönyvi elemként jól működik (a cselekmény maga a cselekmény tárgya is Hays feleségének az esetről írt dokuregénye, majd az idős rendőrrel készülő oknyomozó riport által), de a konkrét megvalósítás során mégsem vezet sikerhez ez a felállás. Legalábbis erre lehet következtetni a három rendezőt is (köztük a szerzőt) felemésztő forgatás viharos körülményeiből. Az első hét epizódban csak apró egyenetlenségek jelzik a rendezetlen hátteret, az utolsó rész viszont olyan, mintha a stáb teljesen tanácstalan lett volna a befejezést illetően.
Marty önnön élethazugságainak foglyaként sejti, hogy létezik a mérce, melyhez igazítania kellene magát; Rust tudja, csak épp képtelen hinni benne. Mindketten saját korlátaik között vergődnek: előbbi apátiába süllyed, utóbbi megszállottá válik. Szépen kibontja ezt (s egyúttal remekül ellenpontozza a nyomozós szálat) egy újabb idősík 2012-ből, amikor egymástól időközben elhidegült főszereplőink rögzített kihallgatáson vesznek részt. A forgatókönyv virtuozitása lenyűgöz, az egyedi hangulat rabul ejt, színészeink remekelnek, ám a kezdeti rejtvényfejtő izgalom hamarosan drámai feszültséggé fokozódik: aggódunk megszeretett karaktereink sorsáért. Cary Fukunaga letisztult rendezése, a szürkésbarnára fakított képek és a meggyalázott szakralitás fel-felbukkanó jelei (elhagyott templomrom, kifordított keresztény jelképek, emberalatti létezés) minden szónál élesebben mesélnek az istenhitét megtagadó ember hátborzongató lét-magányáról. Ennek fényében meglepő, sőt bátor húzás a finálé halvány optimizmusa: miután megtörténik az elemi Gonosszal való találkozás, Rust és Marty csapzottan, megtépett lélekkel botorkál el a horizont felé, s alig indokolt, mégis helyénvaló reménykedéssel bíznak abban, hogy talán mégsem fog mindenestül pokolra jutni a világ.
Olyan jól megalkották őket, hogy tökéletesen átjön az üzenetet, amit Rust és Marty képvisel. Tudunk velük azonosulni, tudjuk őket sajnálni, szeretni, gyűlölni és tudunk értük izgulni. A történeten látszik, hogy olyan filmeket vettek hozzá alapul, mint a 8 mm, a Hetedik, vagy A csontember. A 90-es évek ponyváiból merítettek, és ha az alapsztorit nézzük, akkor észrevehetjük a sztori egyszerűségét és hibáit. Mert hibái is akadnak. Nagyon túlbonyolították a dolgot, és nem vitték végig rendesen a fonalat. Maradtak kérdőjelek, de a rosszabbik fajtából, ami miatt kicsit összecsapott lett a végeredmény. Néha kicsit sok a duma, hogy aztán hirtelen váltsanak, és akkor csak kapkodjuk a fejünket, hogy már megint mi történt. Miért van az, hogy ez mégsem érdekelt, és miért nézem végig a sorozatot újra és újra? Ha jobban megnézzük a dolgot, akkor észrevehetjük, hogy miért olyan újító és zseniális ez a sorozat. Pizzolatto és Fukunaga sokkal jobbat hozott el nekünk, mint egy egyszerű ponyvát, amiben egy rituális sorozatgyilkos szedi áldozatait.
A True Detective harmadik évada tehát úgy marad hű önmagához, hogy közben lényegesen érettebbé is válik. A nyomozás most sem halad rohamléptekben, most sem szolgál bámulatos felfedezésekkel, és a játékidő nagy részében most sem lesz ötletünk a tettes kilétére - de a hangsúly most is az összes többi tényezőn van. A háttérben kirajzolódó sorsok tragikumán, hogy egészen apró dolgok hogyan érnek feldolgozhatatlan traumákká az évtizedek során. A rendezés ezúttal lehet, hogy nem olyan látványos, mint Cary Fukunaga keze alatt, de Jeremy Saulnier ( Green Room, Hold the Dark), az HBO-sorozatveterán Daniel Sackheim és maga Pizzolatto (az ötödik epizód rendezőjét e pillanatban még nem tudjuk) pazar munkát végeznek ezeknek a kevésbé látványos motívumoknak a kidomborításában. A színészgárda pedig a neveket nézve lehet, hogy nem tűnik a sorozat legerősebbjének, mégis a True Detective legkiválóbb alakításait láthatjuk ebben az évadban. Ali, Dorff és Ejogo nemcsak a fent taglalt nüanszok megjelenítésében kiválóak, de karaktereik rezdüléseit három életkorra és életszakaszra igazítva is tökéletesen sajátítják el, a filmvilág által méltatlanul örökös mellékszereplővé degradált Scoot McNairy pedig itt is tündököl.
Mindezt flashbackekből tudjuk meg, miközben Martyt és Rustot kihallgatják a régi ügyükkel kapcsolatban. Megismerjük a két férfi kapcsolatát, a magánéletüket, a személyiségüket, a hitüket, a filozófiájukat, miközben egy mindenen átívelő, borzalmas sorozatgyilkosság részletei tárulnak elénk. Az évad feléig megy ez így, aztán váltanak, és a jelenben játszódnak tovább az események, mert hiába romlott meg a két nyomozó viszonya és változott meg gyökeresen az életük, a régi ügyükkel még nem végeztek. Vagy inkább az ügy nem végzett velük? A True Detective egy zseniális sorozat, mégpedig azért, mert van stílusa. Kezdjük azzal, hogy Cary Fukunaga rendezte mind a nyolc epizódot, tehát nyolc órája volt arra, hogy kidolgozza a koncepcióját, és ez bizony maradéktalanul sikerült neki. Nic Pizzolatto forgatókönyvíróval egy nagyon összetett, okosan felépített történetet hoztak össze, melynek főszereplője az emberi természet és a létünkkel folytatott küzdelem. Ikonikus, erőteljes, szimbolikával teli monológokat alkottak meg, amihez Louisiana adta a keretet.
Tippmix Hu Mobil, 2024